Egyre inkább érzem úgy hogy ezt a gyereket sokkal inkább a mellkasomban hordom mint a hasamban… Tudom hogy emiatt már panaszkodtam korábban is, és az ég óvjon attól hogy panasz-blogba menjünk át, de a mai napom megint e körül forgott. Tulajdonképp még mindig semmi más panaszom nincs, még mindig szerencsés vagyok, nem vizesedek (ha nagyon fárasztó a napom, akkor picit a bokámon látszik), a gyomorsav kezelhető mértékben és alkalmanként jelentkezik, nincsenek jóslófájásaim, az éjszakai pisizarándoklatok sem sűrűsödtek meg jobban mint akármikor a terhesség alatt. Szóval az egyetlen, ám igazán fájdalmas probléma ez a bordafeszegetés. Az alváshiányt már megszoktam, igazából kezelhető, bár ülve nem tudok aludni (köszi a tippet, próbáltam 
), de azért amit sikerül összehozni abból a maximum pihenést ki is hozom.
Tegnap voltunk unokatesóm/barátnőmnél, aki már a 40. hetet tapossa, és jól el is beszélgettünk, milyen furcsa is ilyen közel lenni a szüléshez. Igaz, neki ez már a második bébi, de az első olyan korán jött hogy még ideje sem volt elgondolkodni. Csináltunk egy halom fotót, mert jó eséllyel már nem nagyon lesz ilyesmire lehetőségünk 
egyikünk sem tudja mennyi van még hátra és szinte kizárt, hogy mégegyszer ilyen szoros időt fussunk… Annak ellenére, hogy gyerekként azt terveztük hogy majd ha felnőttek leszünk ikerházban fogunk lakni és mindent egyszerre csinálunk, persze majd együtt leszünk terhesek is, ezek az akkori álmok eltávolodtak, most nemhogy nem lakunk ikerházban, de még egy városban sem… A közös babavárás terve is egyre messzebbre került, leginkább a mi “akadályaink” miatt és bizony azt hiszem mindkettőnknek meglepetés volt mikor megtudta a másikunkról hogy Ő is… Hja, mert hát azért mindketten személyesen akartuk tudatni a másikkal, de milyenek a rokonok?!… Naná hogy ennél türelmetlenebbek voltak… Dehát ez egy ilyen család Mindenki a nyakát törné hogy saját maga terjeszthesse a jó híreket :) Így aztán egy nyári napon mikor először beszéltünk szemtől szemben a dolgokról, először mindketten a “nahááát!!” arcot próbáltuk, aztán jól megbeszéltük hogy hát igen, persze tudtunk már egymásról Azóta pedig hétről hétre egyeztetünk. És most a célegyenesben meggyőződésem, hogy ő is úgy megy aludni, mint én, hogy maga mellé teszi a telefont hátha épp aznap éjszaka jön az sms hogy “indulunk…”
(most pedig megyek és megpróbálom valamivel kicsalogatni Rizsát a bordáim közül…)