Hosszú ideje tapossuk a terrible two-t, és bár voltak reményeink, hogy 
1. jól kezeljük
2. kifelé haladunk
..ez most megdőlni látszik. No persze lehet hogy kifele megyünk, de ez esetben meggyőződésem, hogy jön a terrible three, csak erről mindenki mélyen hallgat.
A napi rutinunk elég stabil, azzal együtt is, hogy minden tevékenység előtt vívunk egy csatát a “nem kell” “de kell” kérdéskörben.
Reggel indítunk a “nem kell levenni a pizsamát” mondattal, azután rendszeresen össze tud veszni a saját reggelijével, ami általában mézes karika tejjel (ez a favorit), hiszen mikor ő csak tejet szeretne a kanalára, mindig van 1-1 renitens karika aki kamikaze módon beleveti magát… Ha elég éber vagyok, a kitörő hisztit meg tudom előzni egy “segítsek?” kérdéssel, és ha a bolygók együttállása is kedvez, akkor erre Ő igennel felel, vagyis viszonylagos nyugalomban folytatódhat az evés, ha azonban rossz az időzítés, akkor vége, és akár két falatnyi kaja után is képes elvonulni az asztaltól.. Olyankor persze már 11 körül elkezdődik a végeláthatatlan kunyerálás, keksz, sajt, kenyér, bármi jöhetne, de ilyenkor én is dacolok, és bizony muszáj kivárni az ebédet.. (ez f1-1 körül) Az ebéd viszonylagos nyugalomban szokott zajlani, bár jobb ha százszor is meggondolom, hogy csak úgy vaktában teszek-e húst is a tésztára, mielőtt megkérdeztem volna a Főnököt, mert ha önkényesen eldöntöm, bizony mellényúlhatok még akkor is ha egyébként a kedvencek egyikéről lenne szó.
Amire szinte mindig képes igent mondani, az a séta, legfőképp a futóbicajjal, azzal nagyjából a világból is kimenne, bár épp emiatt a hazafelé út szokott kissé macerás lenni, miszerint “nem kell hazamenni”. Utóbbi tiltakozást egyébként akkor is képes elkeseredetten szajkózni mikor itthon a nappaliban játszunk. Én meg csak nézek, hogy most akkor mi van?!
Aludni nem akar, hiszen azt sem kell. Persze hagytuk már a szobájában, az éjszaka közepén, hogy jó, akkor játssz, vagy csinálj amit akarsz, mi megyünk aludni, de az nem megfelelő, hiszen ha ő nem alszik, akkor más se aludjon. Ezt pedig igen zajosan képes kikövetelni, NE ALUUUUUUDJ!! kiabálással jelezve szándékát.
Önmagával is képes összeveszni. Számtalan játék lepődhetett már meg rajta, hogy előkotorta a halom aljáról, mert épp eszébe jutott, hogy azzal akar játszani, majd mikor végre a kezébe került, egy villámmosoly után lebiggyesztette a szája szélét és a legnagyobb elkeseredéssel közölte, hogy nem kell játszani autóval/csavarhúzóval stb.
Az élelmiszerkészleteink rohamos fogyása is kapcsolatban áll a dacoskodással, erre most csak hirtelen a legutóbbi példát említeném..
-Anya, kérek macis kávét!
…
-Tessék, itt a kávéd.
-NEEEEM KELL MACIS KÁÁVÉT INNIIIIIIIIIII!!!!
-Dehát te kérted az előbb…
-NEEM KELL MACIS KÁVÉÉÉÉÉ!!!
-Akkor kiönthetem?
-JÓ!
Összességében a megoldást vagy az optimális menetrendet rég elvesztettük, igyekszünk a túlélésre játszani, és minden nap reméljük, hogy kicsit egyszerűbb lesz mint a tegnapi 