Úgy tűnik nekem csak a kórház-sztorik jutnak, emlékeztek, utóbbit már majdnem 5 hónapja írtam! Igen-igen, ez azt jelenti, hogy a kis rizsánk majdnem 5 hónapos, amúgy gyönyörűen fejlődik.
Vissza tehát a fehér köpenyek közé. Történt, tehát, hogy G lágyéksérv műtétjének az időpontja eljött. Az oltásokkal és az optimális időintervallumokkal kisakkozott nap realitássá vált, menni kellett. Nem mondom, hogy nyugodtan telt az utolsó éjszaka, főleg nem lelkileg, főleg nem Anyának.
Az anesztes tájékoztatása szerint a műtéthez képest bizonyos idővel apróságunk nem ehetett, nem ihatott semmit. Ismerve a torkosságát ez jó adag üvöltéssel kecsegtetett a napra, de egy hős volt. Szóval az utolsó időpont hajnal 4 volt. Anya felkelt, megetette G-t, a hideg élelmet elcsomagolta:). A reggeli kelés után gyors pakolás, irány a Heim Pál, hiszen reggel 7.15-ig be kellett érnünk utasítás szerint. Már 7 körül ott voltunk az osztályon, megkaptuk a kiságyat, amit G egész napra kibérelt, kettőnknek a szabályok szerint 1 szék jutott bent. Ez természetesen Anyáé volt, én kint vártam a kórterem előtt/a futár szerepét vállaltam.
Reméltük, hogy első lesz a műtéti rendben, tekintettel éltes korára, de végül nem így lett, mert voltak nálánál is fiatalabbak. Illetve csak egy fiatalabb – egy 2 hónapos kisfiú, ugyanezzel a problémával. Így G egy órával hátra, mi egy lépéssel közelebb az idegességhez. Gyors számolás – 7-re jöttünk, 9-kor kezdődnek a műtétek, 10-kor viszik.
Rohadt nehezen ment az idő. Aztán csak lassan. Aztán cammogva, végül tyúklépésben ment a mutató körbe-körbe.
Volt időm kielemezni a helyszínt. Le a kalappal a Heim Pál sebészeti részlege előtt, amennyire tudtak, kiszolgáltak minket, tájékoztattak, nem kapkodtak. A kórterem ellátott és modern is volt a régi épület dacára. Elrendezésében sokágyas volt, többnyire fejsérült gyerekekkel, nem üdítő látvány, elrettentő példának kitűnő.
Időugrás: 10 óra, jönnek érte – Anya viszi egy szinttel lejjebb, mindenki nyugtat minket, nem lesz semmi baj. A távolodó fejecskére nézni ahogy már más vállán döccenget a távolodó lépések során állati szar volt. Aztán lengőajtó becsapódik, mi a folyosón várunk.
Bő egy óra bentlét után hozzák a hősünket, sikerült a műtét nincs semmi baj, ébren hozták ki. Szegényke elég törődött volt, infúzió csöve lógott ki belőle, tűrt mindent egy darabig. Az ágyban még egy madzag került rá, ami a szívverését nézte – kis közjátékkal, mert az első készülék kontakt hibás volt. G nehezen viselte, hogy egyre inkább hasonlít egy marionette-re és kiabálásba kezdett, de Anya ölében megnyugodott.
Még 2 órán keresztül nincs evés.
Addig program: ismerkedés a sorstársakkal, beszélgetés a 2 hónapos kisfiú szüleivel. Jó arcok voltak ők is – ha nem kórházban lettünk volna, talán sörözésbe is torkollik a meeting.;)
Kótyagos és nyugtalan volt, háton aludt, ahogy sosem szokott, ami jót is tett neki. Aztán evés, majd doki jött és mindent elmondott, akkorra már én is bent lehettem, nem szóltak, amiért létszámon felüli vagyok.
Leszedték róla a madzagokat, infúziót már nem kapott. Egyre több jelet adott, hogy köszöni szépen jól van. A sűrűsödő jelek telerakott pelus formájában is jelentkeztek.:)
Még 3 óra megfigyelés. Dajka-mesék.
Még a délutánt ott kellett töltenünk, egyes rémhírek szerint az éjszakát is, amit nagyon nem szerettünk volna és nem is így lett. (Különben éjszakázhattunk volna a széken, vagy egy polyfoamon, ha hozunk.) Kibekkeltük az időt, mehettünk haza végre.
Ez volt tehát, összességében egy fárasztó napot viselt nagyon szépen a fiunk, végre nem kell számolgatni, túl vagyunk rajta – 11 és fél óra kórházi vendégség után hazakocsikáztunk. Ő aludt, mi nyugodtak és fáradtak voltunk. Másnap már nem látszott G aktivitásán semmi az előző napból – ahogy az orvos is megmondta, hogy így lesz.
Köszi neki! Köszi mindenkinek az aggódást! Csütörtök kontroll.
Huh! A fürdéseknek egy időre búcsút mondtunk – persze nem teljesen, de erről talán majd máskor…