Rizsa a legkisebb

Nna. Szóval ma a kórházban kezdtünk, ctg, uh, vizsgálat. Jelentem a helyzet változatlan, de gondoltak egyet, újraszámolták a dátumot és most 14-ét mondtak… Na persze ebben éreztem a tipikus “csakéntudomjólmindenmáskollégabéna” hozzáállást. Vajon ezt is oktatják az egyetemen? Így most van egy szabad hétvégénk, ami nem is baj mert legalább fel tudjuk fúrni a polcokat

Hát itt vagyunk…
Ha minden úgy működne az emberi szervezetben ahogy az a nagykönyvben meg van írva, akkor bizony ma szülnék. De nem. Elhihetitek, a legkevésbé ücsörögnék itt a gép előtt egy bejegyzést kalapálva, ha a legcsekélyebb jele is lenne annak hogy Rizsa elindult vagy szándékában áll elindulni egy tágasabb világba.

Tulajdonképp már a múlt hét szombatra terveztem a nagy eseményt. Nem jött össze, pedig minden annyira, de annyira összeállt volna. Túl voltunk apukám kezelésein, így ez már nem tartott vissza (ezt meg is beszéltem Rizsával), betöltöttük a 39. hetet, a szülésznőm épp nappalos volt, és jött a melegfront. Ezekkel a tényekkel felvértezve szépen elkezdtem kódolni has felé a dolgokat, hogy márpedig mi szombaton “elszakadunk” egymástól.
Aztán nem úgy lett.
Pedig:

-2 hete a dokim úgy adott időpontot hogy “hátha még addig nem szülök meg”
-fészekrakó ösztönnek véltem azt hogy férjjel átrendeztük a gyerekszobát amiről azt hittem korábban hogy kész
-a bébi beékelődött kimozdíthatatlanul már 2 héttel ezelőtt
-már jan.17-én az uh szerint elérte egy normál átlag gyerek születési paramétereit
-(ez kicsit bizarr lesz) távozott a nyákdugasz
-a nagymamám aki valaha évtizedekig bábaaszonyként falun egymagában szüléseket vezetett le (nem halálos kimenetelűeket mint GÁ) rámnézett és annyit mondott múlt szerdán: “pár nap”
-a szülésznő is úgy köszönt el a múlt szerdai ctg után hogy akkor szombaton vár…

elmúlt a szombat, a vasárnap, a hétfő is. Kedden bementem a dokihoz, már kissé lehangoltan, hogy bizony én azt hittem már csak a 6 hetes kontrollon fogunk találkozni… Az nst azért rendben van, G. még mindig nagyon jól érzi magát odabent, ezt tegnap megerősítette a szülésznő is, mert ő is csinált egy ctg-t.
És most újfent itt vagyunk és várunk.

2011.02.10. és semmi…

Holnap reggel jelenésem van egy újabb ctg-n, és holnaptól naponta kell hogy nézzék. Holnap lesz uh is, megnézik a lepényt, működik-e még rendesen. És még az is lehet hogy már bent is tartanak. Szóval holnap pakkostól mehetek, tessék nekem drukkolni hogy, ha maradnom kell akkor ne “üresjáratban” maradjak..

Ami azt illeti, így a vége felé és visszatekintve igazán jól látható hogy tud irányítani egy kezdetben láthatatlanul pici, később növekvő, mostanra bő 50cm-s lény. Egész az utolsó hetekig meg voltam róla győződve, hogy ez a gyerek tipikus pasi, mert nem akar csokit, nem kéri az édességet.
Még viszonylag a legelején 6-11. hétig a folyamatos tévesen reggeli-nek nevezett rosszullétek miatt -amik eltartottak egész nap, de még éjszaka is- szinte semmit nem tudtam enni.. Mígnem egy szép napon eszembe jutott a váratlan utazás azon része amikor a szöszi kiscsaj a bolt raktárában a kovászos uborkát mézbe mártogatja és úgy eszi…. Na neem, a mézbe mártogatásig nem jutottam el, de a koviubi hosszú hetekre egyetlen elemévé vált a napi táplálkozásomnak. Apa roppant kedvesen még indulás előtt odakészítette a reggeli adagomat az ágy mellé, így viszonylag zökkenőmentesen tudtam felkelni, mert már fekve elnyammogtam néhány darabot. Aztán lassacskán bejött mellé 1-2 dolog, úgy mint natúr főtt rizs, vagy pirítós kenyér.
A 11. hét vége felé elmúlt a rosszullét. Legalábbis az állandósult rosszullét. Ekkor fedeztem fel magamnak a szalámis-zsömlét, de csak és kizárólag egy fajta és szigorúan aznap reggeli friss zsömlével, és ugyanazzal az egy fajta pulykaszalámival. Ezzel persze új feladatot adva apának, akinek ehhez még munkába indulás előtt el kellett bringáznia a boltba a napi betevő zsömlékért.. Tulajdonképp innen még jó pár hét volt amit megint egyoldalú étkezésemmel, de legalább átvészeltem. (Ja, volt valamikor kb 1 hét amikor csak egy féle párizsit ettem, és csak magában, csíkokra vágva, mert csak úgy csúszott le…)
Később, valamikor a 4. hónap tájékán valami bekattant és mindent (még a levest is!!) muszáj volt csípősen ennem.. Ekkortájt már szinte mindent meg tudtam enni, az édességeken kívül, de vagy erős pistával turbóztam vagy csípős almapaprikát ettem hozzá. Sőt, előfordult, hogy a paprikához kerestem hogy mivel tudnám enni??.. És amikor már azt hittem ez mindig így lesz (azelőtt semmi csípőset nem ettem), egyszercsak beértünk az utolsó két hónapba, amikor Rizsa szépen elkezdte felépíteni a kis zsírszöveteit. Azóta pedig KÖVETELI az édességet, nagyon szereti a csokit, a krémtúrót, a túrórudit, úgyhogy most amikor már bármit jóízűen elfogyasztok, egyszerűen muszáj hogy valami fincsiséget is adjak hozzá. Ami azért szerencse hogy az erős gyomornyomás miatt a jelszó -amit persze szintén egyszem magzatom tartat be velem- a mértékletesség

Még van pár napunk… vagy ki tudja mennyi?!… Lehet hogy a szülésre is kitalál valami speciális igényt??

Egyre inkább érzem úgy hogy ezt a gyereket sokkal inkább a mellkasomban hordom mint a hasamban… Tudom hogy emiatt már panaszkodtam korábban is, és az ég óvjon attól hogy panasz-blogba menjünk át, de a mai napom megint e körül forgott. Tulajdonképp még mindig semmi más panaszom nincs, még mindig szerencsés vagyok, nem vizesedek (ha nagyon fárasztó a napom, akkor picit a bokámon látszik), a gyomorsav kezelhető mértékben és alkalmanként jelentkezik, nincsenek jóslófájásaim, az éjszakai pisizarándoklatok sem sűrűsödtek meg jobban mint akármikor a terhesség alatt. Szóval az egyetlen, ám igazán fájdalmas probléma ez a bordafeszegetés. Az alváshiányt már megszoktam, igazából kezelhető, bár ülve nem tudok aludni (köszi a tippet, próbáltam ), de azért amit sikerül összehozni abból a maximum pihenést ki is hozom.

Tegnap voltunk unokatesóm/barátnőmnél, aki már a 40. hetet tapossa, és jól el is beszélgettünk, milyen furcsa is ilyen közel lenni a szüléshez. Igaz, neki ez már a második bébi, de az első olyan korán jött hogy még ideje sem volt elgondolkodni. Csináltunk egy halom fotót, mert jó eséllyel már nem nagyon lesz ilyesmire lehetőségünk egyikünk sem tudja mennyi van még hátra és szinte kizárt, hogy mégegyszer ilyen szoros időt fussunk… Annak ellenére, hogy gyerekként azt terveztük hogy majd ha felnőttek leszünk ikerházban fogunk lakni és mindent egyszerre csinálunk, persze majd együtt leszünk terhesek is, ezek az akkori álmok eltávolodtak, most nemhogy nem lakunk ikerházban, de még egy városban sem… A közös babavárás terve is egyre messzebbre került, leginkább a mi “akadályaink” miatt és bizony azt hiszem mindkettőnknek meglepetés volt mikor megtudta a másikunkról hogy Ő is… Hja, mert hát azért mindketten személyesen akartuk tudatni a másikkal, de milyenek a rokonok?!… Naná hogy ennél türelmetlenebbek voltak… Dehát ez egy ilyen család Mindenki a nyakát törné hogy saját maga terjeszthesse a jó híreket :) Így aztán egy nyári napon mikor először beszéltünk szemtől szemben a dolgokról, először mindketten a “nahááát!!” arcot próbáltuk, aztán jól megbeszéltük hogy hát igen, persze tudtunk már egymásról Azóta pedig hétről hétre egyeztetünk. És most a célegyenesben meggyőződésem, hogy ő is úgy megy aludni, mint én, hogy maga mellé teszi a telefont hátha épp aznap éjszaka jön az sms hogy “indulunk…”

(most pedig megyek és megpróbálom valamivel kicsalogatni Rizsát a bordáim közül…)

Napra pontosan ennyi a korunk. Mármint a terhességi. Múlt héten átestünk az első NST vizsgálaton is. Kicsit aggódtam hogy jól fogok-e teljesíteni, ugyanis a bébi minden mozdulásánál nyomni kell a gombot mint egy kvízjátékban. Emellett az asszisztens mikor rámkötötte az övet közölte hogy sokat kell mozognia a babának különben lépcsőzés lesz! Hja.. nem a babának hanem nekem… NEKEM, akinek már az is komoly gondot jelent hogy egyszer felmásszak az első emeletre a rendelőhöz, és még meg is fenyegetnek hogy az legalább 10x ez a magasság! Így aztán biztos ami biztos végig bökdöstem a hasamat, amit természetesen le is reagált Őkelme a vizsgálat után úgy fogadott a doki hogy közölte, ezt a görbét tankönyvbe lehetne tenni, olyan tökéletes :) úgyhogy máris büszke lehetek a fiamra! Azóta kitapasztaltam hogy a frissen facsart narancslé és a gépi light cola (tessék, megint egy ok a kövezésre) is élénkíti az uraságot, úgyhogy legközelebb már valamelyikkel felszerelkezve megyek, hogy ne bökdöséssel kelljen ébren tartani.
Voltunk még ezen kívül egy újraélesztő tanfolyamon, ahol elmondták mit kell tenni ha a légzésfigyelő riaszt. Az előadáson megint egy jófej szülésznőt ismertünk meg Tulajdonképp eddig csak jófej szülésznőkkel találkoztunk. Lehet hogy nincs is köztük “rosszfej”?? Mindenesetre továbbra sem bánom hogy nem választottunk szülészorvost.
Nem tudom erről írtam-e már, a lényeg az, hogy a Jahn F. kórházban fogunk szülni. …vagyis fogok. (persze apa is ott lesz, és lehetőségeihez mérten aktívan részt vesz, annak ellenére hogy nekem ez elég bizarr dolognak tűnik, és meg is próbáltam őt lebeszélni…) A kórház különlegessége az a ritka lehetőség hogy orvosválasztás nélkül, konkrétan CSAK szülésznőválasztással is lehet szülni. Ez persze nem azt jelenti hogy az ember lánya ne kapná meg a szükséges ellátást. Sőt.. A szülésznő egyébként is mindig ott van az anyuka mellett, végigkíséri a teljes vajúdást, nem csak bekukkant 1-2x és tartja a markát a végén. Egyszerűen levezeti a szülést, vág, és varr ha kell, de ha komplikáció adódik azonnal hívja az ügyeletes orvost akinek ugyanolyan kötelessége legjobb tudása szerint ellátni mint ha előre felfogadtam volna és előre közölte volna a sokszor nagyonis irreális tarifát. (természetesen az ügyeletes orvos az osztályon tartózkodik, nem otthonról kell berángatni) Ezzel én megkapom a megfelelő biztonságot, hiszen nem itthon a fürdőszoba kövén hozom világra elsőszülöttemet, hanem egy kórház megfelelően felszerelt osztályán, folyamatos monitorozás mellett, ahol aztán tényleg nem történhet baj, ugyanakkor ha szerencsém van és nem egy fronthatásos tömegesen szülős napon támad kedve G-nek leválnia az anyahajóról, akkor még a fullextrás komfortos otthonos szülőszobába is kerülhetek, minden egyéb extra díj fizetése nélkül.

mi is történt még?… Éljük a mindennapokat, az áldott állapotom újabb áldása hogy már nem nagyon tudok aludni.. Persze anyutól minden találkozáskor megkapom hogy milyen szarul nézek ki, hogy karikásak a szemeim és többet kellene pihennem.. Na de kérem, amikor nincs olyan oldalam ahol ez kivitelezhető lenne akkor hiába mondja akárki is akármilyen sokszor, azért nem megy könnyen. Az éjszaka komoly mumussá vált, annak ellenére hogy tényleg fáradt vagyok, mert feküdni fájdalmas.
Marad a forgolódás, és a karikás szemek :S

Végezetül a mai napi UH technikai adatai:

BPD 91,7 mm
TAD 96,0 mm
FL 67,8 mm

a védőnő szerint naaaagy baba…

Ezen a héten másodszor szegezik nekem ezt a kérdést.
Ez egyébként azt is jelenti hogy eljutottunk oda (a 34. héten), hogy már külső szemlélőnek is feltűnik hogy bizony babát várok. És ilyenkor jön először a “gratulálok”, amit még mindig nem fogadok túl szívesen de már elengedem a fülem  mellet és egy elmotyogott köszönömöt azért válaszul odabökök (némi babonásságom azért van, szóval nem engedtem még senkinek h a baba egészségére igyon vagy hogy a leendő gyerekre koccintson… lehet hogy már csak 5 hét van hátra, mégis sokminden történhet még … majd ha már itt szorongatom a kezemben.. na akkor lehet rá inni, enni, gratulálni meg ami belefér ) aztán meglepetésemre tényleg kb 2 nap különbséggel sikerült kétszer is megkapnom a fent nevezett kérdést… Az első reakcióm szerint az illetőhöz a kezem ügyébe kerülő tűzőgépet vágtam volna hozzá úgy őszinteségből, de jólneveltségem visszafogott és lekorlátozott egy felhúzott szemöldökre. A második kérdésnél már csak vettem egy nagy levegőt és felvettem egy bájvigyort mielőtt válaszoltam volna. És pont nem azért mert a fiamra nézve még hízlegő is lehetne ez a megkülönböztetés… Maga az alapvető hozzáállás miatt… nem tetszik nekem ez a fajta hozzáállás… Már ne haragudjon meg a világ, de én pl lánynak születtem, és egész emberforma lettem. Aztán hát ha én mint lánygyerek nem lennék a világon, ki hordana ki most egy embergyereket???

Nem vagyok egy nagy feminista, vagy emancipációs harcos. De fennakadok a kérdésen hogy miért érne kevesebbet Rizsa ha történetesen a családban élő sorozat szerint sokadik lánynak születik?? Jah.. és aztán, kik is kérdeznek effélét?? Hát a férfiak.. és kik is “csinálnak” lányt avagy fiút??….

…avagy vannak elveim amiket nem akarok feladni… azt hiszem az egész azzal kezdődött, hogy messze elhatároltam magam attól hogy „pocaklakó”-ként emlegessem a mi kis Rizsánkat. Továbbá nem mondtam sosem hogy manó, manócska, babó, babci, viszont sokkal inkább éreztem úgy hogy egy kis alien mozog bennem (mikor már ugye éreztem). Ettől én persze nem érzem magam kevesebbnek az elvetemülten megrögzötten magukat mindennek alárendelő ősanyáknál. Azoknál akik kiakadnak ha egy terhes nő hajat festet mondjuk. Ez az ő szemükben emberiség elleni vétek. Sőt, ezzel már most tönkreteszem az én egyszem gyermekem teljes jövőjét… szóval fittyethányva minden világvége riogatásra, én a mai napig festetem (melíroztatom) a hajam. Ettől a gyerekemnek nem hinném hogy baja lesz, sőt, utánaolvastam, valóban nem lesz, viszont ÉN az egoista kismama jobban érzem magam a bőrömben, és még mindig örömet látok apa szemében ha rámnéz. Azért azt gondolom ez sem egy utolsó szempont. Ugyanez a helyzet az öltözködéssel is. Lehet valaki trampli, hordhat zsákokat a várandósság idején, vagy lehet valaki csinos kismama, aki az ilyenkor legszebb dolgokat kiemeli, a pocakot és a melleket -feltéve persze ha nem bújik az „áldott állapot” jelzője mögé és nem eszik „kettő helyett”… Nem azt mondom, én sem járok itthon folyton tip-top cuccban, de azért ha kiteszem a lábam, akkor igenis megadom a módját. És mégegy apróság.
Nevethetnékem támad azoktól akik kikérik maguknak ha valaki „terhes”-nek nevezi őket.. Ők „áldott” állapotban vannak, esetleg „más” állapotban. (utóbbi egyébként szerintem nézőpont kérdése.. ) Azért azt megkérdezném az áldottaktól, hogy mennyire érzik áldásnak mikor az éjszaka folyamán 12x mennek ki wc-re? (nem túlzás, tény!) vagy mennyire áldásos mikor a bébi gyomorgörcsöt okoz mert neki úgy kényelmes? Vagy hogy hanyatt feküdni nem jó mert fáj a derék, oldalt feküdni nem jó mert fáj a csípő, hason feküdni képtelenség… Félreértés azért ne essék, szó nincs arról hogy problémám lenne a terhességgel.. Nálam boldogabb kismamát aligha lehet találni, hiszen Rizsa igen komoly előkészületek eredményeképp fogant meg. (volt itt jócskán kezelés, kisműtét, hormonok, épp csak megúsztuk az inszemet..) Ettől azonban nem hiszem hogy képmutatóvá
kellene válni, és átszellemült arccal vonulni a szülőszobára, (jobb esetben ugye és nem otthon ahol kifejezetten nem hiszem hogy meglehet adni minden szükséges segítséget egy nemvárt komplikáció esetén) visszautasítva a fájdalomcsillapítást, mondván: „a szülés fájdalmát meg kell élni, mert attól lesz valakiből igazán anya..”……
Szerintem belőlem így is anya lesz. A melírozott hajammal, a testhezálló felsőkkel, és ha szükséges fájdalomcsillapítóval
együtt.

Hiába, az én fiamnak úgy a legjobb ha az egyik lábát kinyújtóztatja. Egyenesen be a bordáim közé hogy levegőt se kapjak. Ezt a pozitúrát egész álló nap képes tartani. Piszkáltam, bökdöstem, maceráltam minden módon, még kérleltem is a legbájosabb anya-hangon…. Az eredmény? 2-3 másodperc -mondhatni lélegzetvételnyi – lábösszehúzás aztán vissza a kedvenc pozícióba… hrrr….

Egyelőre nem tudom eldönteni hogy a születése előtti mikulásnap a nulladik vagy a mínusz egyedik… Hmm??

Mindenesetre tegnap apával (végre valahára elrángattam a gép elől) nekilódultunk gyerekszobát igazgatni. Alapvetően nem is tűnt olyan nagy falatnak amilyen lett belőle. Azt ugyan tudtuk előre hogy egy nagy 3ajtós szekrényt át kell mozgatnunk a másik gyerekszobába (színben nem passzolt, na. ) de hogy ezzel együtt ennyi macera lesz a nap folyamán.. nos, azt nem is sejtettük.

Mikor 3 éve beköltöztünk ezek a szobák természetesen használaton kívül maradtak, hiszen ezek majd a gyerekek szobái lesznek ha majd lesznek gyerekek. Meg is állapodtunk hogy tartjuk magunkat, és nem fogjuk belakni. Elvégre a gyerekeknek lesznek saját cuccaik, aminek majd hely kell.
Annyiban persze egyetértettünk hogy a régi lakásból semmilyen bútort nem dobtunk ki, így az egyik szobát berendeztük vendégszobának, teljes komforttal, +a 3ajtóst beraktuk a másik szobába. (nem volt máshol helye) Idővel kiderült az is hogy valahol a ruhákat is kell szárítani, és hogy van még néhány doboz apa anyájánál aki pár hónappal előttünk költözött új lakásába, és előrelátóan kicsifia ottmaradt cuccait külön dobozolta. Ezeket mégsem rakhattuk a vendégszobába, hát bekerültek a másikba… Ésígytováb…ésígytovább… A szoba pedig szépen lassan megtelt mindenféle limlommal, hasznos cuccal, olyasmivel amit “nehogykidobjunkmár!!” és a “jóleszmégvalamire” dolgok is oda kerültek. Egyszóval talán egyszerűbb is lett volna a vendégszobát átalakítani elsőgyerek-szobává, de minthogy a múlt heti UH-n újfent megerősítettek hogy bizony Rizsa fiú, nem is kérdéses hogy a kék szobát kell kapnia nem a narancsot.

Így tehát nekiálltunk módszeresen kipakolni a szobából, és az egyébként pár órásra tervezett pakolászásból az lett hogy ráment az egész napunk, (+1 barát jelenlétével) összeszedtünk 1zsák kukábavaló nemfogjukhordani ruhát, 1zsák elajándékozzuk ruhát, (ezek saját használatúak voltak valamikor az özönvíz előtt) 4 különböző ám nem kis méretű kartondobozt megtöltöttünk szeméttel, a fent említett 3 ajtóst áttaszigáltuk a vendégszobába, amit emiatt szintén újra kellett rendezni, és amikor végre a normális ember fia/lánya hátradőlne, (kb este 8 ) még nekiálltunk összerakni a pelenkázót és a kiságyat

Tulajdonképp még ez volt a leggyorsabban elvégezhető feladat, bár tény, nehezített pályán mozogtunk. Ezt a bútort egy babás boltban vettük, ugyanis az ikeában nem leledzik csak 60×120-as méretű kiságy és azoknak is farost lemez az alja, (az hogy ez mekkora csalódást okozott, az egy másik téma..) valamint olyan fazonú pelenkázó amin valami eszement ötlet miatt a gyerek nem veled szemben fekszik hanem hozzád képest oldalt. Így maradt a rendelésre készült egyébént nagyon dekoratív bútor. Csakhogy, lapraszerelve kaptuk ami megintcsak nem lett volna gond (szeretem a gigantikus legot!) de a hozzá adott leírás… Nos, az hogy szegényes az nem kifejezés. Volt rajta valami vázlatrajz és némi szöveges feladat. Az hogy a kiságy támláján melyik az “ötös” lyuk? Fantáziáld csak ki magadtól! Egyszóval nemegyszerű volt a feladat, de végre hasznát vettük a gyerekkorunkban szerzett tudásnak amit az akkor még összerakható kindertojások adtak amikor már azon is versenyeztünk hogy a tojást kibontva a leírás nélkül építettük meg azt amiről még nem is tudtuk mi lesz belőle. Ki gondolta volna hogy cca 20 évvel később ez segít majd a bútor szerelésénél??
A küldetés teljesítése közben megtanultunk új szavakat: kávalap, fenéklap, tönkanya (ez nem én vagyok!), tönkcsavar, komfirmátor… Persze kép nem volt egyikhez sem, úgyhogy találgattunk hogy melyik mi lehet, viszont a jelek szerint egész formás bútorokat sikerült összeraknunk az adott alkatrészekből tehát nagyot nem tévedhettünk. Csavaroztunk, némán kalapáltunk (a kései időpont miatt) húztunk, toltunk, szorítottunk…

szumma szummárum, este 11kor tettük le az utolsó csavarhúzót, és a pelenkázószekrény tetejére a Mikulás ittjártát jelző mikulássapkát